10 nap. 10 teljes nap telt el. Minden nélkül. Gond nélkül. Botladozás nélkül. Nem hónapok, nem is évek, de az apró mérföldkövekről sem szabad megfeledkezni, amelyek elvezetnek minket egy sokkal nagyobbhoz. A célhoz. Hisz hogyan máshogy lehetne előre haladni, mint lépésről lépésre?
Azt gondoltam, most jött el az időm. Egyik napról a másikra menni fog minden. Tudod van az az érzés, amikor elhiszed, hogy le tudod győzni a világot, hogy mindenek felett állsz, hogy semmi sem lehetetlen. De amellett, hogy beismerem, hogy mit nem tettem meg mostanáig, azt is be kell ismernem, hogy a változás nem fog egy csettintésre megtörténni. Többször el fogok esni, amíg sikerül mindent magam mögött hagyni, ahogyan ez meg is történt tegnap. De fel kell állnom. Fel tudok állni. Nem ragadhat magával ismét a sötét mindenség. Le kell győznöm. Le tudom győzni.
Beismerem, hogy eddig tehetetlenül néztem az évek óta tartó önsanyargatást, hagytam, hogy a depresszió felhője felettem keringjen, s egyre sötétebbé és viharossá váljon, hogy az életem feletti irányítást teljes mértékben elveszítettem.
Minden egyes gond, bú, fájdalom, sértés, vita, tragédiák sora a sejtjeimbe ivódott, s a korábban magabiztos, minden problémát megoldó, vidám, élettel teli énem egy élőhalottá változott. Egy olyan emberré, aki már nem látja a fényt, aki teljesen elhagyta magát alárendelve az őt körülvevő problémáknak. Aki saját magát már egyáltalán nem tartja fontosnak, nem törődik vele, csak másoknak él, de az utóbbi időkben már az is csak a látszat volt.
Felépítettem egy olyan énképet, amelytől meg kell szabadulnom. Fel kell gyújtanom, s porrá égni vele, majd hamvaimból újjászületni.
